A régi könyveket olvasva, mindig elgondolkodom, hogy vajon tényleg létezett-e, olyan fellebezhetetlen, igaz barátság melyekről szó esik néhány 40-es, 50-es évekbeli történet kapcsán. Nyilván szinte minden sztoriban főszál a szerelem, de vajon eleget gondolunk-e arra, hogy a barátság éppen olyan fontos, HA nem fontosabb, mint a nagy érzelmek egy másik ember felé?

A jól ismert idézet a klasszikus Barátság extrákkal című filmből: "Miért gondolják a nők, hogy csak manipulációval érhetnek el valamit? - Történelem, személyes tapasztalat, romantikus filmek." 

BUMM.

Azért ez sem fekete-fehér...

Létezik-e az az egy, aki bármennyi idő is teljen el, ugyanúgy ott lesz nem csak a múltadban, de a jelenedben és talán még a jövődben is? Van e olyan, hogy akármi történik, hibázhat több milliószor is, Te ugyanazt a kötődést, érzed hozzá, ami jöhet bármi sosem fog változni? Valóban él-e az a belső ösztön, ami folyamatosan súgja Neked, hogy ő az a valaki, akiért ott vagy ahol lenned kell, és akármerre sodor az élet a legvégén még úgyis összeér utatok? Vagy kamu az egész? Naiv gyerekes ábránd, hamupipőkével spékelve, hét törpével tálalva?

Az ember bonyolult egy lény. Nem úgy működik, ahogy az meg van írva, azt hiszem, pont az ellenkezőjeképp. Vagy nem vetted észre, hogy mindig épp arra vágysz, ami nincs, hajszolod, ami hiányzik annak a kárára is, ami épp boldoggá tesz? Nos, igen, a szerelem és a boldogság csomószor nem jár egy cipőben. Borzasztó ezzel szembenézni, de sajnos azt kell mondjam, tényleg sokszor így van.

"Vajon elvárhatjuk-e valakitől, aki kívülről lát egy kapcsolatot, hogy megértse, mi történik két ember között?" Mindegyik kapcsolatnak, legyen az barátság, vagy szerelem megvannak a saját íratlan szabályai. Olykor furcsának tűnhet, hogy egy adott nő - vagy épp férfi - annyi zűrös vita, mély fájdalom és megbántás után, hogyan képes, ugyanolyan odaadással kitartani párja mellett. Sokszor elgondolkodom, hogy bizonyos köreimbe tartozó szerelmes párok, vajon mennyi mindenen kerekedhetnek felül egymásért és hogy ez megéri-e nekik.

Szeretni többféleképpen lehet. Nagy hévvel, mindent elsöpörve, megsemmisítve magunk körül az egész világot. Szerényen de folyamatosan pislákolva a háttérben. Anyaként támogatva, egyengetve a másik útját, vagy barátként karon fogni és bandukolni a ránk kirótt ismeretlen mezején. Lehet önzőn ahogy nekünk jó, lehet megadóan, mikor százszorosan magunk és mások elé helyezzük a szeretett személyt. De vajon melyik az igazi? Mi is az a szeretet?

Minden nő életében volt már példa, a tipikus nőcsábásszal való találkozásra. Amikor szinte észrevétlenül hálóznak be, és vesznek le a lábadról. Majdnem, olyan biztos, hogy csalódás lesz a vége, mint az, hogy minden lánynak át kell élnie, a felnőttévállás buktatókkal kikövezett útján mendegélve. Velem is megtörtént már, hogy lehazudták a csillagokat is az égről, a várt jutalomért cserébe, aztán végül nem kaptam semmit .Elgondolkodtató, hogy vajon a tipikus szélhámos pasikat mi mozgatja meg valójában? Mit élveznek azon, ha minden nap mást lány csalhatnak a hálójukba, és mire fel ez a sok hűhó, miszerint szinte bármennyit képesek "küzdeni" - már ha ez annak nevezhető - egy jó numera reményében?

Én is azon lányok egyike voltam éveken keresztül, akik rengetegszer hangoztatják, mintegy megerősítésként, hogy "erős, független nő vagyok, aki pasi nélkül is teljes életet él", sőt, kifejezetten csak pasi nélkül él teljes életet! Mondhatni, hogy egy pajzsként használtam sokszor a "Miss Independent" kifejezést, hogy meggyőzzem magam, arról, hogy képes vagyok egyedül is boldogulni. Képes is voltam és képes is lennék! De az, hogy független, egy kicsit tágfogalom. Gondolok itt a dolgok jól megszokott kettősségére....

Érdekes ez a kapcsolat utáni viszony, a volt párunkkal. Megoszlanak a vélemények, az elválást követő időszakokról. Volt, olyan expasim, akivel évekig legjobb barátok voltunk a szakításunkat követően, de akadt olyan is, akivel azóta nem is nagyon beszéltem, hogy kimondtuk a végszót. Melyik a normális? És vajon beskatulyázható-e bármelyik típusú "good bye" normálisnak?

Egy új kapcsolat, mindig rengeteg kihívással jár. Na jó, igazából egy régi is. A jól ismert utak ugyan mindig járhatóbbak, de van, hogy sokkal jobban vágyunk az újra, a másra, hiába mi magunk jártuk ki az ösvényt, a nagy betűs Szívpalotáig. És olyan is van, hogy bár mi tapostuk a járást, de mégsem a mi lábnyomaink látszanak rajta, hanem sokkal inkább, a természet alkotta egyedi vonások. Vajon meddig mehetünk el, egy útépítés kapcsán, egy másik személlyel kapcsolatban? Röviden, meg tudjuk-e változtatni partnerünket? Egyáltalán szabad-e ilyenben gondolkodni, vagy már rég el van veszve, egy olyan kapcsolat, ahol nem tökéletesen passzol hozzánk, az illető másik fél, és a finomításokat tervezzük rajta?