"Vajon elvárhatjuk-e valakitől, aki kívülről lát egy kapcsolatot, hogy megértse, mi történik két ember között?" Mindegyik kapcsolatnak, legyen az barátság, vagy szerelem megvannak a saját íratlan szabályai. Olykor furcsának tűnhet, hogy egy adott nő - vagy épp férfi - annyi zűrös vita, mély fájdalom és megbántás után, hogyan képes, ugyanolyan odaadással kitartani párja mellett. Sokszor elgondolkodom, hogy bizonyos köreimbe tartozó szerelmes párok, vajon mennyi mindenen kerekedhetnek felül egymásért és hogy ez megéri-e nekik.

Régen, úgy éreztem, hogy egy kapcsolatért nem szabad túlzásba vinni a küzdelmet. Sőt, nem is kell igazán küzdeni, legalábbis a mi huszon akárhány éves korunkban felesleges, hisz 10 ujjára talál az ember egy másik társat, akivel talán megadás nélkül működhet a dolog. Volt már rá példa, hogy a teljes képre való betekintés nélkül ítéltem meg, vagy éppen el egy kapcsolatot. De vajon jogunkban áll-e véleményt alkotni, egy olyan privát szférába tartozó dologról, mint két ember magánélete? Vannak párok, akik szinte állandóan veszekednek, látszólag szemernyi harmónia sem létezik kapcsolatukban és mégis évek óta hűek a másikhoz, és meg sem fordul a fejükben, hogy más az igazi. Ilyenkor akaratlanul is arra gondol, az ember, hogy minek ez a sok háború mikor még annyi időnk van megállapodni és megfelelő társat találni? Minek elpazarolni a drága fiatal éveket az életünkből egy olyan kapcsolatra ami látszólag cseppet sem működik? Aztán mikor belecsöppen az ember lánya egy hasonló kalamajkás kapcsolatba, hirtelen rájön, hogy ami felszínként mutatkozik meg a mélységből, az jóval a jéghegy csúcsán pompázik csupán. Gondolok itt arra, hogy néha akármennyi konfliktus van egy kapcsolatban, sokkal komolyabb érzéseken alapszik, mint egy kívülről, nyugodtnak tűnő, ámde igencsak szenvedély nélküli "szerelemben". Nem sokkal építőbb, és intenzívebb egy olyanért harcolni aki ki is vált belőlünk "némi" érzelmet, mint megalkudni egy olyan mellett, akivel minden klappol, de a láng már az elején is csak parázslik? Sőt, lehet még a parázslik szó is túlzás...

Persze, mondhatni, én még nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy messze menő véleményt formáljak, a kapcsolatok milyenségéről, de a tapasztalatimból ítélve, igenis jogunkban áll, addig "feszíteni a húrt" amíg érezzük a viszonzásul kapott nagy érzelmek ajándékát.Nem hiszem, hogy bárki képes lenne, megítélni, és észszerű tanácsot adni, arra, hogy miként kell kezelnünk konfliktusainkat, hiszen a legjobb barátnőnk is csak az egyik oldalt látja, a miénket. Párunk szemével nézve, lehet hogy teljesen máshogy csapódik le egy-egy vita, mint ahogy mi látjuk. Ahhoz, hogy helyes döntést hozzunk meg kéne tanulnunk bele látni a másik fejébe. Ez nyilván lehetetlen, pont mint a megfelelő lépést megtenni. Viszont jóval közelebb kerülhetünk a jó úthoz, ha a saját érzéseinket követjük, és nem a mások által megformált véleményt, hiszen bármennyit is tud rólunk az illető jó barát, igazából a felét sem látja, annak ami kapcsolatunk felszíne alatt zajlik, és megközelítőleg sem érezheti át a másik fél érzelmeit. Viszont nekünk azért van némi alapunk, amihez viszonyíthatunk, ha dönteni kell, megéri-e folytatni a küzdelmet. Az a bizonyos V.I.P. kártya a jó barátoknak, csak a színpadi előadásra nyújt magán jellegű, közeli hozzáférést, a nagy függöny mögött mindig csak Te állsz. Te és Ő.