Most sokan megtapasztalják, milyen is az, mikor nem csak a lefekvés előtti 1-2 órát töltik együtt párjaikkal. Az összezártság a legtöbb emberből nem a legjobb formáját hozza ki. De csak ennyi lenne az oka annak, hogy mindenki azt hangoztatja, mennyire nehéz házastársával non stop egy fedél alatt lenni?  Én nem igazán értettem mi ezen a nehéz, aztán elgondolkodtam...

A nagy szerelmek hajnalán, mikor minden rózsaszín, az ember, párja valódi énjének felét sem látja. Gyakran egy elképzelt fantazmába esik bele, aki jól néz ki, kedves, szépeket mond  stb. Aztán telnek múlnak az évek, és rá kell jönnie, hogy az elképzelt fantazma mögött egy valódi hús-vér ember áll, aki sokszor közel sincs az képzelt képhez. Kérdem én, Ő a hibás? Akire ráhúzták az önkényes elvárásokat?  Nem hiszem. A felelősség súlya azé, aki áltat. A másikat, vagy jelen esetben önmagát. 

Szóval az ember által másikra aggatott álarc szépen lassan lehullni látszik, de még mindig van egy jól bevált eszköztár, amivel védekezni lehet valódi párjával való szembenézés ellen; a hétköznapi élet örökös rohanása, a nyüzsgés, pörgés, munka stb. Házaspárok milliói menekülnek hasonló dolgokba, és sokszor észre sem veszik, hogy ezt teszik. Mert, hogy is néz ki egy átlagos keddi nap? Korán reggel meló, 5-ig bent, aztán ha van gyerek őt viszi a pár egyik tagja ide-oda, ha nincs akkor jöhet a jóga, spinning, edző terem, majd egy gyors vacsi, fürdés és jó esetben 1-2 óra felületes "mi volt ma?" típusú beszélgetés elalvás előtt. Hol van ebbe a közös élmény? A nagy beszélgetések, együtt nevetések, a játék, az öröm, a lelkizés, a tartalmas pillanatok megélése? Hogy tudja így bárki is igazán megismerni társát, abban a rohanó tempóban amit saját magának generál? Nem lehet, hogy mindezt tudatalatt okkal intézik így? Hogy kényelmesebb energiáikat minden másra pazarolni, mint sem tartalmas kapcsolatok kialakítására? 

És a hosszú prológust követően témánál is vagyunk, hiszen az összezártság egy olyan emberrel, akivel egyébként alig ismerjük egymást valóban ijesztő. Ha az eddigi együttélés jórészt hétvégi wellnessekbe nyilvánult meg és alig ismeri az ember, azt, aki mellett naponta elalszik, könnyen háborús övezetté fordulhat az otthon édes melege. Egyrészt mert ijesztő, hogy állandóan ott van mellette egy kvázi idegen, akinek a furcsa szokásait (mert, hogy azok mindenkinek vannak) borzasztó nehéz tolerálni, másrészt mert egy jó nagy adag szeretet és elfogadás nélkül az összezártság kész rémálom, és szeretni meg elfogadni egy olyan embert nem lehet, akit nem is ismerünk. 

Az egész tehát valahol abba gyökeredzik, hogy aki nulla energiát fordít kapcsolatába a szürke hétköznapok alatt, az most nagyon meg lehet rémülve otthon, összezárva a csúf valósággal. Egyszerre döbben rá, hogy mennyire idegen számára a párja, hogy mennyire kevés tartalom volt eddig napjaikban és, ami a legfontosabb, hogy sokakban most fogalmazódik meg akarnak-e még egyáltalán ezzel az egésszel foglalkozni, vagy annyira a végét járják, hogy felesleges erőt ölni már kapcsolatukba. Az összezártság alatt ugyanis, eljön a nagy szembenézések ideje is, nem hiába mondogatja lépten nyomon mindenki, hogy meglátjuk mi lesz decemberre, sok újszülött édes kisbaba vagy rengeteg csúf válás.

Azért persze, vannak kivételek, akik most egymásra támaszkodva, hálát adnak a sorsnak, hogy olyan társ van mellettük, akikkel biztonságba érezhetik magukat még egy ilyen vészterhes időben is, de biztos vagyok benne, hogy ők nem csupán a hétvégi nyüzsgés alatt voltak ezidáig sem látszat partnerek, hanem minden napba bele tudtak csempészni egy kis tartalmat, amiből most is építkezhetnek.

Facebook: Rúzsfolt Blog