Nem régiben írtam, a párkapcsolati erőszakról és arról, hogy mennyire hétköznapi problémával állunk szemben, ha a családokon, kapcsolatokon belüli erőszakról beszélünk. Sajnos ez így igaz, attól, hogy nem beszélnek róla, még rengetegen szenvednek tőle és élnek együtt tehetetlenül a problémával. Ebben a cikkben is hasonlóan jellemző problémára hívom fel a figyelmet, ami sokszor a tettlegesség előzményeként vagy kiegészítőjeként is felléphet.

Özönlik a kismillió jobbnál jobb tanács, hogy öltözködj, mit csinálj, hogy jobb ember legyél, hogyan legyen feszes a popsid és a hab tortán, hogy azt is már évek óta meg akarják mondani, hogy mi kell egy jó kapcsolathoz. Vicc az egész, mert hát ez mindenkinek annyira relatív, mint a jól ismert közhely arról, hogy mindenkinek más a szép.

Bár még előttünk áll másfél hosszú hét advent első vasárnapjáig, de valójában, mint minden évben ez is hamar el fog telni, így jó, ha már időben felvértezzük magunkat tervekkel az ünnepi időszakot illetően. A várakozás időszaka lehetőséget biztosít arra, hogy ne csak a karácsonyra várjunk és készüljünk lelkesen, hanem jobban odafigyeljünk egymásra, és, hogy minél több időt együtt tölthessünk szeretteinkkel. Íme hát pár egyszerű ötlet, ami akár örök emlékek forrása is lehet a küszöbön kopogtató december idején.

Persze, hogy mindenki számára ismert és klasszikus filmről beszélünk, ha az 1990-ben bemutatott Home alone című családi vígjátékot említjük. A kis Kevin története sokunk arcára csalt mosolyt és némelyik jelentben könnyeket. Ám a szórakoztató családi vígjátékban rengeteg örök életű igazság rejtőzik, amiket lehet eddig észre sem vettünk, vagy csak szimplán átsiklottunk felette, ám egy ilyen félelmetes időszakban, az ünnep előtt nem sokkal, szükségünk van egy kis mosolyra, így ennek érdekében én örömmel gyűjtöttem ki ezeket.

Téves információk tömkelege áramlik már évek óta a csapból is, ilyen tájt, november elején. Halloween mint amerikai ünnep, Halottak napja november elsején és még számos nem egészen pontos információ torzítja el a képet az egymást követő 3 különálló, mégis kicsit hasonló gyökérből származó ünnepnapokról. A következőekben összegyűjtöttem pár hasznos információt, melyek aktuálisak lehetnek a jelenlegi ünnepek hálójában.

"Egyre több családon belüli erőszak jut napvilágra." "Hetente 2 nőt öl meg partnere." Ilyen, és ehhez hasonló kijelentések között a dolog súlyosságára való tekintettel nem lehet elmenni szó nélkül a téma mellett. Sokan azt hiszik, hogy egy pofon még belefér. A kezdeti nagyszerelem, a lángoló érzések emlékére és az összetartozás illúzióját kergetve a bántalmazott nők nagy része sokáig nem akar kilépni a legcsúnyább módon megromlott kapcsolatokból sem. Pedig ahol egyszer megtörtént, ott nincs garancia arra, hogy többször nem fog, sőt…

A hajad már megint sehogy sem áll, mintha nem állnál a tükör előtt a frizuráddal bíbelődve már vagy egy órája. A sminked egyszerűen nem akar úgy sikerülni, ahogy szeretnéd.  A csípődet figyeled, mintha megint szélesebb lenne, és a hasadon is meglátszik, hogy a hétvégén messze nem a mértékletesség volt a mottód. Fél nyolc elmúlt, hangosan szakítja félbe önsanyargató gondolatmeneted egy csilineglő hang a rádióból. Ideje indulni, kezdődjön a nap!

Millió meg egyszer találkoztam már életem során a kérdéssel: „De miért nem lehet ezt őszintén megmondani?” Van, ami túl kényes téma, van ami, szimplán bántó, és van hogy, magunkat érezzük felelősnek egy adott szituban, így hárítunk és nem állunk ki szemtől szembe a másikkal, hogy face to face megtárgyaljuk a problémákat. Van ilyen. De valahogy előbb vagy utóbb, mindig a nők azok, akiknek több vér van a pucájukba alapon megkívánják a helyzetek tisztázását, a sztorik lezárását. Miért van az, hogy a pasiknak könnyebb szó nélkül kiiszkolni egy adott szituációból és fülüket farkukat behúzva, minden magyarázat nélkül lelépni?

Keserédes érzés, itthon "ünnepelni" egy szürke hétfő reggelt. Nézni, hogyan rohannak egymás után az emberek az utcákon, mint a veszett egerek. Elgondolkodtató, hogy minden egyes fáradt, meggyötört, karikás szem mögött egy egész életút, maga az egyéni sors köszön vissza.

Egyre több negatív, kritizáló, már-már gonoszkodás határát súroló megjegyzést hallani mostanában, öltözködési, partner választási, frizurára vagy egyéb más dolgokra vonatkozóan, a fiatal lányok körében. Régen is ennyire masszívan gonoszkodtunk egymással, vagy csak a mostani rohanó világ kényszerít rá, minden 2. lányt, hogy kritizálja társait, ezzel leplezve kisebbségi komplexusait, vagy lelki gondjait?