A régi könyveket olvasva, mindig elgondolkodom, hogy vajon tényleg létezett-e, olyan fellebezhetetlen, igaz barátság melyekről szó esik néhány 40-es, 50-es évekbeli történet kapcsán. Nyilván szinte minden sztoriban főszál a szerelem, de vajon eleget gondolunk-e arra, hogy a barátság éppen olyan fontos, HA nem fontosabb, mint a nagy érzelmek egy másik ember felé?

Manapság azt mondják nincsenek igazi barátságok, feltétel nélkül szeretni valakit ugyanis önmegadással jár. Mivel az ember önző, így nem képes elfogadni a másikat csak ideig óráig és meg sem próbál a nagyobb konfliktusok ellen a szívével küzdeni, és az eszével átlátni a dolgokat. A szerelemben ez kicsit más, ott a harcért cserébe megkapjuk a nagy érzelmeket, a szenvedélyt, a szárnyalást. De sokszor elfeljtjük, hogy mit is kaphatunk barátaintól cserébe?! Ha mélyen a dolog gyökereit kutatva elmélkedem, akkor valójában sokkal többet. A megfelelő hozzállásal életre szóló kötelékek alakulhatnak ki emberek között. De valóban lehetséges-e mindez ebben az elindegenedett világban, ahol a számítógép, a média, az internet mindent visz, és tarol is vele? Lehetséges egy olyan egészséges emberi kapcsolatot fenntartni éveken, sőt év tizedeken keresztül, ami teljes egészében megfelel a barátság szónak? Rengeteg elfogadás és szeretet. A másiknak nem mindig ugyanazt jelenti, egy-egy dolog mint nekünk, de azt hiszem meg kell tanulnunk önzetlenül jót akarni barátunknak, és magunkat háttérbe szorítani ha erről van szó. Sajnálatos dolog, hogy a könyveken és filmeken kivűl manapság már nem sok ilyet lehet látni. Személy szerint, nem egy olyan barátom van akiért a tűzbe tenném a kezem, mert tudom, hogy ők is megtennék értem. Ha baj van sok emberre számíthatok, de vajon az unalmas hétköznapok mentő egységeként is ugyanígy helytállnának?

Elgondolkodtató hogy hősnek lenni, és a bajban kitartani valaki mellett valójában könnyebb, mint akkor lenni mellette, ha épp semmi komoly baj nincs, csak a kesze-kusza nagy világ gondjai ütköznek ki lelkén. Ez így talán bonyolult, egyszerűbb ha kézzel foghatóan írom le. Rohanó világunkban, mindenki önző módon éli a napjait, úgy alakítva a dolgokat, ahogy neki a legmegeflelőbb. Ha még egy társ is hozzáadódik életünkhöz, még nehezebb azt figyelembe venni, hogy vannak barátaink is, akik lehet, hogy nem kapálóznak értünk, de némán sikítanak már személyünkért, mert bár ránk utalva nincsenek, de el kéne néha a támasz.
Véleményem szerint nem csak a nagy dolgok, nagy tragédiák, mutatják meg, hogy ki is az igazi barát, hanem azok az elszürkült hétköznapok is, amikből ki tudunk lépni,a másikért cserébe és önmagunkat, a piti kis életünket félretéve, baj nélkül is előtérbe tudjuk helyezni barátunkat, időt szakítva a zsebkendő mentes elmélkedésekre is akár. Ugyanis bárminemű gond vagy nagyobb tragédia nélkül is lehet szükségünk a másikra. A régi regények alakjainak egyik fő erénye szinte mindig a hűség egy barát felé. Kiállni a másikért ha úgy adódik, és helyet csinálni neki az életünkben, az új emberek mellett is. Képes lehet minderre az ember a valódi élet szürke hétköznapjainak sodrásában is?

A válasz lehet sokaknak nem tetszene, de véleményem szerint csak elenyészően kevesek képesek minderre. Mi több, magamat sem minden esetben sorolom az önzetlen, magát és a piti gondjait háttérbe szorító, barátját első helyen fenntartó egyének közé. Vannak a jobb napok, amikor észnél vagyok és tudom mi mennyit ér, és bizony vannak a krízis helyzetek, amikor nem mindig sikerül átéreznem egy-egy dolog súlyát, vagy épp személy hiányát. Az ember gyarlósága itt is kiütközik, sokkal hamarabb eszünkbe jut akkor keresni barátainkat ha épp közeledik a lelki válság, mint állandóan ápolni és odafigyelni kapcsolatainkra. Én mégis azt mondom, hogy jobb néha észnél lenni és igenis tudatos jelleggel kiszorítani azt a sok felesleges hülyeséget, amik elvonják figyelmünket a valódi értékeinkről, a barátainkról.