Szeretni többféleképpen lehet. Nagy hévvel, mindent elsöpörve, megsemmisítve magunk körül az egész világot. Szerényen de folyamatosan pislákolva a háttérben. Anyaként támogatva, egyengetve a másik útját, vagy barátként karon fogni és bandukolni a ránk kirótt ismeretlen mezején. Lehet önzőn ahogy nekünk jó, lehet megadóan, mikor százszorosan magunk és mások elé helyezzük a szeretett személyt. De vajon melyik az igazi? Mi is az a szeretet?

Láncra fogva húzni magunk után valakit, mert félünk egyedül nem az. Önző módon kicsikarni az igazunkat, mert nem merjük vállalni tévedhetőségünket nem az. Támaszkodni egy egy másik félre, hogy igazoljuk önmagunkat nem az. Megalkudni az élet minden területén, csak mert Ő megkívánja, feladni önmagunkat és az lenni, akinek Ő látni akar, nem az. Életünk melyik részében tanulhatunk meg úgy szeretni, hogy az egyik oldalra se dőljön a mérleg, és hű maradva önmagunkhoz, úgy tudjunk szeretni, hogy az méltó legyen hozzánk, és társunkhoz is? Miféle szeretet képes világokat megváltoztatni, és melyik az a nagy érzelem ami mindent elsöpör? Rengeteg embert szerethetünk, ki így, ki úgy szeret, de egy biztos, és erre készülj fel....Ott ahol igazi a szeretet, és nem csupa légből kapott hirtelen jött ráutaltság vagy más egyéb állapot az előbb felsoroltakból, ott nem fog elmúlni soha. Talán épp ez különbözteti meg az igazi szeretetet az ál-érzésektől. Jöhet ezeregy vihar, változhat az életünk, eltelhet több évtized, az akit egyszer mélyen megszerettünk, nem is mélyen, hanem IGAZÁN, azt életünk utolsó percéig szeretni fogjuk, kövessen el bár kismillió hibát, bántson meg akárhányszor, a szívünkben rejlő igazi érzelmet ez nem fogja befolyásolni. Mert a szívünkben nincs hiúság, dac vagy ego, ott csak az a kristálytiszta érzés van, hogy szeretem.