Keserédes érzés, itthon "ünnepelni" egy szürke hétfő reggelt. Nézni, hogyan rohannak egymás után az emberek az utcákon, mint a veszett egerek. Elgondolkodtató, hogy minden egyes fáradt, meggyötört, karikás szem mögött egy egész életút, maga az egyéni sors köszön vissza.

Vajon hogyan telhetett, ott annak a kalapos férfinak a hétvégéje? Történt-e valami szomorú dolog, annak a szőke nőnek az életében, vagy csak a hét eleji kezdés viseli meg arcát ennyire?? Hány embert érdekel mindez, ha épp munkahelyünk felé rohanunk? Ki foglalkozik egy másik életúttal, ha ép a sajátján fellelhető buktatókkal van elfoglalva?? Egy kedves régi tanárom, aki már az első órán belopta magát a szívembe, hasonlóképpen nyilatkozott, a mai társadalomban fennálló elhidegülésről, mint jómagam. Tömött busz, fülhallgatós fiatalok, napszemüveges felnőttek, durcás arcok, "szünjön meg körülöttem mindenki" légkör, az egész városban. Vajon feltétlenül így kell lennie?? Miért van az, hogy az emberek többsége, tehernek fogja fel, ha például egy spontán kommunikációs helyzetbe keveredik egy másik emberrel.

Mikor egy öreg néni leült mellém valamelyik nap, a házunkhoz közeli buszmegálóó padjára, mosolyogva vettem észre, hogy rám sandít vidám szeme, és egyik pillanatról a másikra kezdett nekem úgy mesélni, mintha már évek óta ismernénk egymást. Én érdeklődve hallgattam, hogy miért szeretne minél előbb leérni a piacra, és hogy milyen kenőcsőt ajánl, a rögzitőben lévő térdemre, sőt az unokája iskolás évei is érdekeltek. Fogalmam sem volt, hogy ki ez a néni, hogy valaha látom-e még, de pozitiv volt az erő ami sugárzott belőle. Hogy igenis vette a fáradtságot, és érdeklődve felőlem, beszélgetést kezdeményezett, mert úgy gondolta kíváncsi életem egy apró darabjára, nevezetesen lábam történetére. Én is kíváncsi voltam az ő kicsi darabjaira.

Mennyivel építőbb, ha az emberek nem csupán elrohannak a másik elől, és a szürke hétköznapi reggelek ködjébe burkolóznak, hanem igenis színesitik életüket, azzal, hogy nyitottak a találkozásra, egy másik kis személyreszabott életút mozaikdrabkájával. Társasás emberek vagyunk, egymásra utaltságunk egyértelmű, miért akarunk mindent monotonná, személytelenné tenni? Geszti Péter Jazz+Az együttesének egyik dala villan be elmémbe ezen sorok születésekor: "Megint egy ébredés, de nem haragszom én rád hétfőn. Megint egy tévedés, hogy változunk és nincs még késő."