Miért van annyi rosszul működő kapcsolat mostanában? Egyáltalán tényleg mostanában van csak ez így? Mi a különbség a rosszul és az egyáltalán nem működő kapcsolatok között? Kérdések, amik talán első ránézésre értelmetlenek, szerintem meg pont ezek megválaszolásában rejlik a titok egy része.

Körbe nézek és mindenhonnan özönlik a megunt szerelmek tömkelege, a megszokottá váló hétköznapok panaszai, a konfliktusoktól hangos konyhák, és a sok lenyelt könny ránca az arcokon. Miért van az, hogy 2 ember nem képes együttműködni és felnőni a problémákhoz annyira, hogy lehessen kompromisszum kész helyzetekkel dolgozni? Először is szerintem baromi rossz hozzáállás, az, hogy egy párkapcsolatban mindig, minden hepi. Nem is rossz, hanem életképtelen és gyerekes. Egy hülyeség. Van azonban különbség rosszabb periódusokkal küzdő meg az egyáltalán  nem működő kapcsolatok között. Azt hiszem ezt abból lehet észrevenni, hogy azok a párok, akik kollektívan mind ketten, közös erővel dolgoznak, hogy jobb legyen, még egy alapjáraton működő képes kapcsolatban vannak.
Ezzel szemben, azok akik csak sopánkodnak és várják a sült galambot, halálra vannak ítélve. Mármint a kapcsolat szempontjából mindenképp. Ahol már nincs meg a tenni akarás, ott beszélhetünk egyáltalán nem működő együtt vergődésről. Mert ez már szerintem kapcsolatnak se minősíthető. A másik típusnál még van remény, mert 2 ember, együtt világokat válthat meg és ezt most nem viccből írom. Nagyobb erő a szeretetnél, szerelemnél, kevesebb van a Földön és ha az adott, nehéz időszakkal küzdő pár ebből táplálkozik, akkor nekik sikerülni fog a rosszul működőből, jól működőt kovácsolni. Mert, hogy ez így megy kérem szépen. Alakítgatni kell, dolgozni rajta, vért is izzadni ha úgy van. Egy párkapcsolat nem feltétlenül jó parti, sőt annak biztos nem az, aki nem képes néha megadni magát, feladni elveit de ugyanannyiszor ki is állni saját igazáért és nem mindig behódolni. Egy kapcsolat azt hiszem ezek megfelelő mérlegeléséről szól, meg arról, hogy mindig legalább annyira bízzunk a másikban mint önmagukban. Ha valamelyik fajta bizalom meginog, ott kezdődik a baj, mert hát egy stabil kapcsolathoz nem csak a másikba vetett hitre van szükségem, hanem a magamba vetett fajtára is.

És itt van megint egy olyan pont ahol kapcsolatok tucatjai vérzik el. Ha nincs önbizalom, önbecsülés, öntudat és minden ilyesmi, akkor cseszhetem a sok millió győztes csatát, mert ezek nélkül nem megy. Két önálló, felnőtt ember egyessége ugyanis csak ezekkel működik, ettől lesz a gyerekből felnőtt, ettől beszélhetünk tini szerelem helyett, komoly párkapcsolatról. Amíg valamelyik hiányzik, addig megragadunk a 16-17 éves szinten, és hiába kapálóznánk a továbblépés felé, ha a gyökerében hibádzik a dolog, akkor bizony nincs miről beszélni. Ezért szenved annyi ember a nem működő kapcsolatoktól, mert felnőttként egy gyerek szerelmet megélve próbál egyensúlyozni...Nagyon vékony jégen jár az ilyen, mert bármikor összezuhanhat az az énkép, ami nem lett szilárdan felépítve. Szóval ott vagyunk, ahol a part szakad, annál a résznél, amit a legtöbb pszichibigyó könyv hangsúlyoz, hogy először önmagunk stabilitása legyen meg, aztán jöhet szép sorjában a párkapcsolatomé, a gyermekeimé, a családomé. De ez olyan mint egy ház, ha az alap inog, mert nem dolgoztunk rajta eleget, akkor egyszer csak összedől, és használhatatlan lesz.