"Az ötvenedik házassági évfordulóján megkérdezik a házaspárt; mi a titka hogy eddig kitartottak egymás mellett mire mindketten így feleltek: "A mi időnkben ha valami elromlott megjavítottuk, nem pedig eldobtuk."  Érdekes....Tehát ha egy nem működő kapcsolatban, raboskodsz, akkor dobd el a kulcsot, fesd ki a rácsot, és szeresd meg a dohos cellát, hogy 50 év múlva büszke lehess,arra, hogy hozzászoktál???

Oké, ez a sarkított változat, és azt is aláírom, hogy nem ennyire fekete-fehér ez ügyben sem a válasz. De vajon érdemes-e, az utolsó cseppet is kiinni a pohárból, ha már a felénél tudod, hogy gyomorrontás lesz a vége?? Most őszintén, ha látod, hogy valami nem megy, ha érzed, hogy mást vársz, akkor vajon megéri-e a változtatásokat, az erőfeszítéseket, az, hogy kreálj magadnak egy éveken át tartó kapcsolatot, kergetve a reményt, hogy "ez majd egy életre szól", és üldözve a lehetőséget, hogy tényleg megtaláld, a nagybetűst, akivel arra szólna??Szerelem van-e egy olyan kapcsolatban, ahol a konfliktusok minden naposak, a vélemény különbségek úgy szintén, és ahol rabnak érzed magad, a saját, társaddal közösen kiépített börtön cellában??Tényleg az lenne a célunk, hogy életünket párkapcsolatunknak szentelve, csak egy dolog lebegjen a szemünk előtt, hogy "mindig és örökké" ? Egyre inkább érzem úgy, hogy mindenki, erre vágyik, hogy ez már annyira alapvető elvárás, mint a 8 általános, de én mégis megkérdőjelezem, hogy biztosan ez-e a végcél? Baj van-e azzal, ha valakinek nem elég, egy örökös vívódásokból felépített légvár, ami bármelyik percben összeomolhat?És vajon megbánnánk-e ha valóban felrúgnánk mindezt? Miért csak akkor nagy a szánk, mikor még megvan amit elveszthetünk? Miért utólag sírnánk vissza az elmúlt rossz dolgokat?? Utólagos reklamációnál, és a jól ismert "késő bánatnál" csak egy dolog lehet rosszabb. Ha tudod jól hogy ez lesz, és épp ez tart vissza attól, hogy meglépd. A félelem. Meg a bizonytalanság. Meg a bizonytalanságtól való félelem.