Néha a dolgok nem múlnak el, csak véget érnek. A kapcsolatoknak nincs megadott lejárati ideje, ahogy használati utasítás sem jár hozzájuk. De azt az ember érzi, hogy valami csak úgy véget ért, vagy végleg lejárt. És azt is érezni fogja, ha valami sosem fog igazán elmúlni...

Jöhettél volna értem gyalog, vagy a menő új kocsiddal. Mehettünk volna strandolni, vagy kajálni az új gofrisba. Vehettünk volna egy házat, egy két szobásat kezdésnek, később meg egy jó nagyot. Szültem volna neked gyerekeket, azt a kettőt, akikről évekig beszéltünk. Megfoghattad volna a kezem és én viszonoztam volna. Odabújhattál volna mellém egy szó nélkül, én meg a válladra hajtottam volna a fejem. Elaludtunk volna így, aztán szentségelhettünk volna, mennyire elzsibbadt a testünk. Egymásba zsibbadtunk volna. Úgy, ahogy 50 év házasság után a nagymamák és nagypapák, jó sok kis unokával értetlenül szemöldököt ráncolva, gyermekeik buta nevelési szokásain. Moroghattunk volna kedvtelenül egymásnak az utolsó percig, az élhetetlen helyzetről meg a fiatalok förtelmes viselkedéséről. De nem jöttél értem, se gyalog se kocsival, sőt még a kezemet sem fogtad meg többé.