Előző cikkem Az erős nők keresztjéről  sok elgondolkodtató visszajelzést kapott. Épp ezért itt a ló másik oldala, ami nem a gyenge férfi-erős nő kettőst vesézgeti, hanem azokról a nőkről íródott, akik gyengeségüket leplezve, vagy szimpla megszokásból adódóan mindenáron "megmagyarázzák" módon, sokszor teljesen feleslegesen akarnak párjuk fölébe kerekedni. 

Az ilyen lányok, gyakran észre sem veszik a bibit. Miért is vennék észre? Nekik ez a természetes, mármint az, hogy minden vitából emelt fővel távozzanak, még akkor is, ha nincs igazuk vagy legalábbis nem teljesen mértékben, ilyenkor jön a DE, vagy a HA, vagy a MÁRPEDIG. Jönnek a kifogásként fel-felbukkanó kötőszavak, amik után a blablabla "én frankón megmondom" típusú monológok következnek. A pasi meg közben áll tátott szájjal, hogy "basszus lehet tényleg igaza van?". Annyi kerülő úttal, meg rizsával nem is csoda, hogy képesek meggyőzni a másik felet akkor is a saját igazukról, ha teljesen messze állnak a dologtól.
Hogy mi lehet a dolog gyökere nem tudom. Lehet az elkényeztetett gyerekkor, a tipikus apuci hercegnőjeként nevelt lányok ugyanis alapból készpénznek veszik, hogy mindig, minden úgy van, ahogy ezt megálmodták. Jobb esetben ebből 15-20 év között kijózanodnak és rájönnek, hogy az élet nemhogy nem habos torta, de nem is kívánságműsor. Ergó nem mindig, minden úgy lesz ahogy azt a kis hercegnő elképzelte. Általában ilyenkor jön a felnőttévállással karöltve a nagy rádöbbenéssel, hogy mennyire kontroll mániás, erőszakos, liba lett, abból a kislányból, aki apuci kedvenc királylányaként még mit sem sejtett a nagyvilágról. Aztán ugye, aki belebonyolódik egy hosszútávú kapcsolatba, az idővel arra is rájön, hogy nem is olyan egyszerű ezt kezelni, mint gondolnánk. Szóval azzal, hogy elismerjük a bibit, még talán a gyökerét is megállapítjuk ( bár ez sok mindenben kereshető ) még nem biztos, hogy tenni tudunk ellene. Mert hogy az évek alatt berögződött rutin viselkedési formák, a dacos fejforgatások, visszaszólások, az állandó "megmagyarázom" sokkal alattomosabban issza be magát a mindennapjokba, mint azt gondolnánk. Tudatosan kell nap mint nap figyelmeztetni magad, hogy bizony vannak dolgok, amiket nem kell feltétlenül megmagyaráznod MÉG AKKOR SEM ha egyébként megtudnád. 

Félreértés ne essék, ezzel nem azt mondom, hogy hunyászkodjunk meg a sértések, vagy kritikák elől, de azt hiszem tudni kell mérlegelni. Sokszor akkor is bizonyítana az ember, ha nem kéne, hogyha csak szépen el kéne fogadnia az adott dolgot, minden miértjével együtt. Az meg csak hab a tortán, hogy az akartos kishercegnő imidzsből egyenesen adódik, hogy a hibáit beismerni sem megy könnyen, sőt... Ha tessék-lássék módon rá is bólint egy-két kritikára, attól még nem fog tudatosulni, hogy mit is kéne másképp. Szóval sok önkritika, meg önmegfigyelés, meg önkontroll. Fejlődni egy ilyen helyzetben csak úgy lehet, ha néha a másik szavát is végig hallgatjuk és nem rögtön a rá való kontrázáson jár a fejünk. De bizony sok nőnél ez nem így működik, mert hát valljuk be hölgyeim az a dupla nagy kommunikációs készség, amivel rendelkezünk folyamatosan működésbe lép, ha konfliktushelyzetről van szó, még akkor is, ha nem kéne neki.

Irányításmániáról nem csak ebben a tekintetben beszélhetünk. Az állandó igazság-bizonygatás csak a gyökere ennek. Aztán dobjuk hozzá a "borotválkozz meg!" "ez az illat sokkal jobban illik hozzád!" vagy az "ingben sokkal jobban nézel ki !" hozzászólásokat. A nők egy részénél ugyanis a hosszú kapcsolat velejárójaként jön elő, hogy mintegy "nevelő" szándékkal megpróbálják párjukat átformálni. Sokszor fel sem tűnik ez a kislány kora óta hercegnőként élő hölgynek, és észre sem veszi, hogy ezzel párja egyéniségét elnyomva próbál magának egy elvárásainak megfelelő partnert faragni. Számára természetes, hogy formálják "egymást", de a formálják részéből, csak a másik átalakulása jellemző, ez már viszont nem szúr szemet neki. Nézzünk tükörbe lányok! Ki nem volt még olyan helyzetben, hogy észrevétlenül úgy zúdította partnerére elvárásait, ahogy esetleg nem kellett volna?

Hogy az állandó felülkerekedésre való nagy hajlandóság egyszer visszaüt-e? Azt nem tudom, valószínűleg igen, de abban biztos vagyok, hogy bárkit is megváltoztatni nem csak tudatosan,hanem egónkból kiinduló ösztöneinkből fakadóan sem lehet! Az ugyanis igen bántó lehet a másik fél számára, ha azt érzi nem elég jó, vagy hogy más milyenként jobb lenne. 
Ez is csupán egy meglévő probléma boncolgatása, egy jellemző gond, ami a párkapcsolatok nem kis százalékban felüti fejét 1-2 éven belül. Csak úgy, mint előző posztomnál, itt sem szándékszom általánosítani, viszont azt kimerem jelenteni, hogy nem olyan ritka számba megy sem az előző, sem a fentebb említett probléma, és ahhoz, hogy mindezekkel megküzdjünk nem elég csupán szembenézni vele, hanem tenni is kell ellene!

FACEBOOK: Rúzsfolt Blog