A családi kapcsolatokban, barátságokban sokszor már nem is a szeretet az összetartó erő. Bumm bele a közepébe. Igen, sajnos hideg zuhany, de így van. Rideg, tömeg manipulált világunkban már lassan azt is elfelejtjük, mi az a szeretet. Hangoztatjuk nap mint nap, prezentáljuk a fél világ előtt, de valójában messze nem értjük a lényegét. Összetart minket a vér, az évek, vagy az egymásrautaltság, de ki nem mondott sérelmeink sokszor gátolnak minket abban, hogy őszintén szeressünk. Mi lehet a megoldás?

Én sem fogom megmondani a tutit, bárcsak tudnám! De azért igyekszem egyre közelebb kerülni a válaszhoz. Az élet nagy kérdésének válaszához. Mert szerintem igenis az az élet egyik legjelentősebb kérdése, hogy miként szeressünk, hogy az jó legyen? Hogyan működik ez egyáltalán? Azért is releváns a kérdés, mert nap mintnap bántódunk meg olyanok által, akik hiába szeretnek minket, mégis képesek fájdalmat okozni. Vajon ez oda-vissza ugyanígy megy? Azt hiszem igen. Hiába szeretünk valakit, nem minden esetben tudunk az ő fejével gondolkodni, ebből meg alapból adódik, hogy jön a nem szándékos megbántás, ami végül tüskét szül, sok tüskének meg nagy fájdalom a helye. A nagy fájdalmak pedig elmarnak egymás mellől pont azoktól, akikre egyébként a legnagyobb szükségünk lenne. Mert ördögi kör ez. Csak attól esik rosszul bármi is, akit szeretek, aki fontos nekem és valószínűleg én is csak azt tudom mélyen megbántani aki számára fontos vagyok. De mi akkor a megoldás? Az odafigyelés egy dolog. Nem élhetünk egész életünkben úgy, hogy minden kimondott mondatot újrafogalmazunk, a végén már talán saját gondolatainkat sem merjük kellőképp megélni. Azt hiszem nem ez a legjobb út.

Hanem mondjuk vegyük megint elő az őszinteséget. Mert hogy abból sosem elég, az egy olyan csodaszer, ami a legszebb dolgokat varázsolhatja elő, ha megfelelően bánnak vele az emberek. Tehát ha valami gubanc adódik egy addig jól működő barátságban, vagy bármilyen nemű kötelék vonatkozásában, akkor tehetünk bármit, amíg nincsenek kimondva és őszintén megbeszélve a sérelmek, addig halottnak a csók... Őszintének lenni nem mindig könnyű, sőt, helyesbítek sosem az. Alapból ott kezdődik, hogy önmagamnak is beismerem, hogy benne van az én kezem is abban, hogy most ott tartunk, ahol. Felvállalom, hogy nem vagyok szent, hogy kettőn áll a vásár és nem ujjal mutogatok, csak azért mert az könnyebb, hanem fogom magam és bele nézek a tükörbe. Aztán jöhet egy üvegbor meg egy hosszú nagy beszélgetés. Őszinteség pipa.

Jöhet a megértés. És nem az a tessék-lássék, bólogatás, nagy ölelés és ugrunk is tovább. Hanem az a fajta megértés, amikor valóban a másik helyébe képzelem magam és megpróbálok az ő szemével rálátni a dolgokra. Ijesztő lesz, mert ilyenkor általában rájön az ember, hogy nagyobb ludas, mint azt gondolná... :) De ha megvan ez is és tényleg szántam időt arra, hogy megértsem mi a baj, akkor innentől kezdve magától megy majd minden. A szeretet, az egymáshoz való kötődés, legyen szó az barátságról, testvéri kapcsolatról vagy a közeli rokonokról, mindig azon múlik, hogy mennyire vevők rá a személyek. A kapocs, meg a vér szava nem elég ahhoz, hogy őszinte, tiszta szeretetről beszéljünk, az csupán egy biológiai kötődést eredményez, ami feljogosít arra, hogyha baj van, nyugodt szívvel kopogtassunk a másik ajtaján. Ez sem kevés, sőt, nagyon is lényeges szempont! De annyi helyről látom és érzem, hogy nincs meg az összhang, nincs meg a megértés, hogy felvetődik a kérdés, miért? Mit rontunk el? Mire nem figyelünk annyira amennyire kéne? Miért van az, hogy barátokat, testvéreket áldozunk be a nemtörődömség oltárán, mikor mindannyian tudjuk, hogy ezek a legfontosabb dolgok az életben? 

Ha megromlik egy kapcsolat nem feltétlenül kell vállat vonva továbbmenni. Az élet küzdelmekről és a nehézségek leküzdéséről is szól, nem csak az elengedésről, (persze tudni kell ha annak van itt az ideje), de pusztán gyávaságból, büszkeségből, lustaságból annyiban hagyni a dolgokat, amik fontosak, butaság. Veszélyes butaság, hisz nagy a tét.

FACEBOOK: Rúzsfolt Blog