A mesékben, filmekben, sorozatokban mindig van egy utolsó utáni pillanat, amikor a hősszerelmes fiú főhős utoléri az épphogy gépre nem szállt lányt a reptéren és minden megoldódik sec-pec alatt kész is a happy end. Kérdezem én, hogy mi újság az élettel?

Ha valamit rosszkor, rossz módon fejeznek be, akkor majd a sors mint jó rendező-producer biztosít egy legutolsó utáni alkalmat, hogy helyrehozza két ember, amit évekkel ezeleőtt elcseszett? Vagy szépen elhalványulnak az emlékek, lecsitulnak a fájdalmak és továbblépnek a főszereplők, bele egy másik főműsor idős sztoriba? Bízhatunk-e mindenek felett a sorsunkban, vagy néha azért nekünk is meg kell hoznunk a bátor döntéseket, ahhoz, hogy a nagybetűs karma szolgálni tudjon minket? Ha tudjuk, hogy még dolgunk van valakivel, ha másért nem egy utolsó utáni nagy beszélgetéséért legalább, akkor ki kell-e várnunk amíg bekövetkezik, vagy csendben fejet kell hajtani és menni tovább, vagy esetleg lépnünk kéne? Sok-sok kérdés és megannyi megválaszolatlan év. Az embernek és főleg az ember lányának, a sok Hamupipőke meg Csipkerózsika után kutya kötelessége hinni valami felsőbb erőben, ami vigyáz ránk és segít, hogy ha hibázunk is, ne kerüljünk akkora bajba. Innentől kezdve már csak menni kell az úton és elfogadni ami jön. Hittel és szeretettel a legnehezebb körök is lefuthatók.